Dátum: 2001-12-01
Szerző: vader
Cím: Toolélő - 2001.06.21. - Libro Music Hall, Bécs
Forrás: VOL.10 fanzine (No. 14)
Link: VOL.10 honlap

Földönkívüliek márpedig léteznek! Elfogadásra kényszerítő tény, hogy közöttünk (is) élnek és elsődleges feladatuk, hogy minket megfigyeljenek. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, be kell épülniük közénk. Márpedig ahhoz, hogy azt megtehessék, álcázniuk kell magukat. Például egy zenekar formájában…

Egy kicsit talán vicces lehet, hogy egy ilyen hollywood-i (bukott?) kasszasikerrel hozakodok elő, de lehet, hogy az MIB mégis többről szólt, mint hogy Will Smith-szen jól állt-e a napszemüveg?

Egyébként a szereplés az elemük, a nyilvánosság meggyőzése annál hitelesebb, minél nagyobb hírnévnek örvendenek. Kivételes képességeiket (értsd: nem evilági) ilyenkor nyugodtan kamatoztathatják, mivel a gyanútlan ember ekkor kevésbé tulajdonít nekik okot, mondván: hát ez(ek) vérprofi(k), zseni(k), stb.! Igen, de miért az(ok)? Azt gondoljátok talán, Teller Ede valóban Földi lényként képes volt ránk szabadítani egy atomkorszakot? Nagyon tévedtek!

A dolgok pedig a mi (értsd: “volten”) szempontunkból az úr 2001. évének június havában (az új kalendárium szerint) egy szép derűs napon ilyen formát vettek: készen álltunk a TALÁLKOZÁSRA.

Rengeteg izgalom, idegeskedés (vajon lesz jegy, vagy nem lesz jegy), izzadtság és telefonszámla előzte meg a konkrét eseményeket, mígnem kilencfős kis delegációnk útnak indult a kultúra városába. Jómagam már szinte untam az utat, lévén fél évre visszamenőleg ötödször léptem át az osztrák határt - mindannyiszor hasonló célból. Korán érkeztünk a Libro Music Hall hatalmas hangár-szerű épületéhez, ahol egyből honfitársak köszöntöttek bennünket, és azzal kezdték, hogy épp most fociztak egyet Justinnal, a basszistával, akit először fel sem ismertek. Bizonyára úgy volt. Hülyegyerekek lévén aztán mi is letelepedtünk, és azt lestük, mikor dugja ki tar fejét Maynard a szemben levő fekete turnébuszból. Ehelyett egy osztrák kis Renault-ból (limuzin sehol!) egy szép szál hórihorgas, vállig érő hajú, rövidgatyás-szandálos fickó szállt ki, és a backstage felé vette az irányt. Danny (a dobos) volt az. A rajongói szív megdobbant. Aztán séta a közeli, igen neves Prater városrész vidámparkjában, ismerkedés oroszokkal, amcsikkal, britekkel, ausztrálokkal, japánokkal, az egész kerek mindenséggel; szinte minden nemzet képviseltette magát, mintha az első és utolsó koncertjét adná a Tool, éppen Bécsben. Rengeteg ember, és még így is, bejutás (ami szigorú: semmi diktafon - pedig készültünk -, kamera, fényképezőgép, állítólag a zenekar külön kérésére) után kiderül, elég tágas a hely, mindenki levegőhöz fog jutni. És ez így is van jól. Belépéskor balra drága pólók, sapkák, toolos relikviák, jobbra kb. 100-150 méterre a hatalmas színpad, a Fugazi Repeater-je bömböl felőle (áldom magamban a Tool zenei ízlését, bár eddig sem voltak kétségeim). A 40 perces lemez másodszor tart kb. a felénél, amikor színpadra lép a Cortizone és bikán megszólal. A bőgőt hallva társaimmal egymásra nézünk; ha ez ilyen lesz később is… Lelövöm a poént: olyan volt. Csak még jobb! A britek zenéje unalmas, jellegtelen, de a Tool előtt mi nem az. Na jó, az amerikaiak az őszi turnén jobban jártak, náluk a Fantômas melegít, felváltva a Melvins-szel, mostanában pedig Tricky. Ezek azért annyira nem kurtizánok!

És ha már Melvins, átszereléskor a Your Blessened szól tőlük, meg egy kis ping-pong labda pattogás az Aphex Twin-től. Aztán lehulla lepella hatalmas dobszerkóról, melyet nagy ováció követ, sötét van, feszült-ség, fe-szült-ség, fesz-ült-ség…

Színpadon a TOOL, egy másik dimenzióból, ami az első perctől fogva érezhető kisugárzásukon. A Grudge első hangjaira csak az jut el a tudatodig, vajon tényleg ott vagy-e, vagy ők vannak-e ott, esetleg mindketten ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben és térben. A térről vitatkozhatnánk, hiszen amikor az első hisztéria-hullám elmúlik, belekezdenek (előtte rövid intróval) a Stinkfistbe, és a közönség a súlytalanság állapotában lebegve válik eggyé a zenével. A színpadkép: Adam (talpig feketében) a sztédzs jobb (nekünk szemből bal) oldalán, méteres pedálsorral; Justiné az ellenkező oldal; hosszú, kibontott hajú, valamilyen inget visel. Danny félelmetes monstruma egy emelvényen díszeleg, Justinnak egy kicsit hátrébb. Alig látszik ki mögüle, pedig termetes srác, mint azt már említettem. Maynard pedig - egyszerű farmerben és ingben - egy kivetítő-vászon előtt áll Danny-vel egy vonalban, hátul. Egyszer sem jön előre. Ebben a csapatban nincs frontember, ők megmondták: a lényeg a zene. És a zene az, ami ennek a színpadnak is szimmetrikus közepét adja (meg az az óriás kivetítő fent a magasban, ahol ugyanazok a képek láthatók, mint az énekes mögött). Pl. most éppen a Stinkfist klippjének jellegzetes jelenetei, nem feltétlenül az ismert sorrendben, de mindig a zenével félelmetesen összhangban. A kép és a hang összehangolása az egész koncert alatt olyan szinten bizarr és megrázó (amilyen csak a Tool képes lenni), hogy általa a zenekar a tudományos fantasztikum határait elmosva megteremti a maga valóságát abban a hatalmas teremben és elhiteti veled, hogy odaátra kerültél, vagyis az igazság mellé. A refrént mindenki együtt üvölti, ugrál, mozog, nem lehet egy helyben állni, olyan nincs, hogy erre a zenére nem mozdul be valami. Maynard annyira tisztán énekel, mintha lemezről szólna; összeszorult torokkal próbáljuk vele ordítani a szöveget, és lesni minden mozdulatát; feltűnik, hogy a pali pantomim játékot mímelve egy gerinctelen féreg módjára 45°-ban előre dőlve végez rángó mozgást (a Stinkfist androgünjeit utánozva), és olvad bele a mögötte játszódó képsorokba. Fantasztikusan kitalált összjáték szemtanúi vagyunk. Közben egymást követik a nagy nóták, mi pedig egyik ámulatból a másikba csusszanunk. A program arányában kicsit az új lemez felé tolódott, ám igyekeztek régebbi “klasszikusokat” is játszani, melyekre a közönség - érthető módon - fél fokkal lelkesebben reagált, hiszen ekkor még a Lateralus igen frissnek volt mondható. Képtelenség lenne mindent úgy visszaadni, ahogy az akkor ott történt, érzékeltetésképp azonban megpróbálom reprodukálni Nektek, kedves sóvárgó rajongótársaim, az est setlist-jét a helyes sorrendben, legyen most ez a szamárvezetőm: 1. The Grudge 2. Stinkfist 3. 46+2 4. Prison Sex 5. Schism (intróként a Mantrával) 6. Pushit 7. Disposition 8. Reflection, melynél emlékszem, hogy majdnem vítus táncot járva teljesen extatikus állapotba kerültem a lüktető, folyamatosan ismétlődő alaptémától. A végét árnyaltan vezették le, szépen lassan mindenki elhagyta a színpadot, csak Adam maradt fent és pengette a dal fájdalmas, magányos gitár-outróját, lényegesen hosszabban és lassabban, mint a lemezen, már szinte a végtelenségbe ringatóan. Aztán ő is le. Tiszteletteljes csend, majd a kivetítőkön a Schism videoklipje jelenik meg. Na ez egy külön történet, én akkor láttam először, és teljesen kikeltem magamból a döbbenettől. Csakhogy rá nem haraptam a nyelvemre… Aki tudja, okvetlenül csípje el valahol!

Némi hatásszünet után a zenekar újra bevonul és így folytatja a ráadással, avagy inkább második résszel (ami időben még legalább egy óra!): 9. Parabol 10. Parabola - teljes átélés, elszállás, egy mellettem levő küzdőtárssal egymást karolva ugrunk a levegőbe, vissza, újra fel, nem számít, mert ő is ugyanazt érzi e zene hallatán, mind egyek vagyunk. Ez a Tool hatalma! 11. Sober (szerencse, hogy ezt is hallhatjuk, állítólag az utóbbi időben hanyagolják a műsorból; értékeljük is…) 12. Opiate - ekkorra már a hangulat is ellazul, közvetlenebb a csapat (noha a Jones gitáros végig rezzenéstelen arccal, végtelen nyugalomban mutatkozik, a kemény gitártémákat is csuklóból nyomja, mindenféle rájátszás és felesleges mozdulat nélkül), Maynard egy szál sztreccs-gatyeszra sztriptízel, a heterogén közönség nagy örömére, néha egy-egy poént is bevág két szám között: “Ott az első sorban, ott áll az apám is, akinek hererákja van. Ekkora (mutatja, hogy hatalmas) heréi vannak…” Aztán csak ennyit mond: “Pray For Rain.” és következett az… 13. Aenema - a kivetítőn pedig a mélyvízben egymásba, majd ki, majd újra egymásba csavarodó testek, aztán veled szembe úsznak, mintha ki akarnának törni a képből, és egy pillanatra tényleg úgy érzed, közéjük kerültél, aztán rájössz, hogy az nem te vagy, az énekes az, aki közöttük siklik. A zene pedig szétrobbant belülről… 14. Lateralus - az aktus vége, ami legjobb esetben hatalmas kielégüléssel végződik. Ez az volt - örök és páratlan. Ámen. 15. Maynard James Keenan tiszteletes végszóként ennyit mond: “Az itt összegyűjtött tapasztalatokból valami pozitívat hozzatok létre otthon! Thank you for Your support!”

Lehet, hogy egy kicsit szentimentálisra sikeredett beszámolóban sokan inkább arról olvasnának szívesen, hogy ki, hogyan és mit művelt a hangszerén, ám egy halandó ember számára teljességgel érthetetlen területen bolyongani felelőtlenség és veszélyes, így hát inkább nem teszem, inkább csak próbáljuk együtt átérezni, miért is ért fel az egész - még ha egy jó amerikai trükknek köszönhetően illúziókba ringatjuk is magunkat - egy ötcsillagos második típusú találkozással.