Dátum: 2001-12-01
Szerző: Iron Man
Cím: TOOLadagolás 5. rész
Forrás: VOL.10 fanzine (No.14)

A Tool 2001-ben Lateralus címmel letett egy olyan albumot arra a bizonyos asztalra, ami bizony rock-, meg általában könnyűzene-történeti jelentőségű. Az Aenima után mindenki azt fontolgatta, hogy ez után a csodálatos anyag után mit tud még magából a Tool kihozni. Hát ezt.Már a lemezt kézbe véve is látszik, hogy Tool-ék a legpihentebb agyukkal álltak munkához. A borító tulajdonképpen pofonegyszerű, talán nem is szép, de rendkívül hatásos. Átlátszó fóliára nyomták az egész cuccot. A boldog Lateralus-tulaj örömmel merülhet a kis fólia-füzet segítségével az emberi test különböző rétegeibe, mivel a füzetke lapjai valami olyasmi ábrákat mutatnak a testről, amilyeneket régen a bioszalbumban lehetett látni az általános iskola hetedik-nyolcadik osztálya környékén. Izomcsoportok, artériák, mellékerek, meg ilyenek. (A Lateralus szó egyébként két lábizom nevében van benne, míg a God, azaz Isten szó az emberke agyában látható a borítóban, maga az ember pedig a szentháromságot jelképező kéztartással áll, mint ahogyan régen a szenteket ábrázolták freskókon, festményeken. Mindez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a megfelelő sorrendben, minden a maga helyére került ebben az üzenetben.) Van egy külső borító is valamilyen vékony műanyagból, amit rá lehet húzni a tokra. Ezen olvasható az a kevéske infó, amit az együttes tudni enged magáról. Például a számcímek, meg az is, hogy ki mit csinál, ezen van csak feltüntetve, amúgy elég hipermodern stílusban, mintha kapcsolási rajz lenne. Olyat is ír a hátulján, hogy HDCD, ami a High Definition CD rövidítése, és ez pontosan annyit jelent, hogy a szokásos 16 bites kódolás helyett 20 bittel működik, az ebből származó extra infók érzékeléséhez azonban egy HDCD kompatibilis lejátszóra is szükség van. Tehát akinek van ilyenje (kérem jelentkezzen!), állítólag külön élményben részesülhet… Szövegek - persze - sehol, de ezt már megszokhattuk. A Tool-nál a borító szokott lenni az első arcbapofon, az egész koncepció szerves része - nem az a lényeg, hogy hosszú, unalmas sorokban leírják, hogy köszönöm anyámnak, apámnak, istennek, meg a whole pereputtynak, hanem hogy már a borítóval is elkezdjenek valamiről beszélni, vagy legalábbis megadni későbbi mondanivalójuk alaphangulatát. A jól összegyúrt Tool-massza része.

Miután megcsodáltuk a borítót, remegő kézzel betesszük a lemezt a lejátszóba, enyhén izzadt mutatóujjunkkal megérintjük a kis, jobbra mutató háromszöget, hogy akkor hát szóljon hangosan. Ekkor veszi kezdetét az a varázslat, amelyhez hasonlót legutóbb csak az Aenima tájékán éltünk át. Ismerős érzés kerít a hatalmába - mindig ilyen, ha új Toolt hallgatunk, csak kár, hogy ez nincs túlzottan sűrűn - gondolom a felvezető pár másodperc csönd alatt és várjuk, hogy kezdetét vegye valami halk szöszmötölés, valami bevezetőféleség, mint szokott, de BANG! mindent felborítva csapnak hirtelen a hangszerek közé, na ez is jól kezdődik! Páratlan ritmus; a Tool-tól nem szokatlan - és ekkor még nem is sejtjük, hogy ez a ritmika végigkíséri az egész albumot.

A The Grudge (jelentése: neheztelés) nem egy tipikus Tool-dal, mégis jól passzol a többihez. Ráadásul jól kifejezi az egész album ambivalens jellegét: egyfelől továbbviszi az Aenima által megkezdett utat, másfelől visszanyúl a nyersebb, érdesebb Opiate-Undertow világába is. és persze újabb kísérletezések. Maynard egyébként kétségtelenül nagyokat énekelt az A Perfect Circle-ben, ez érezteti hatását a Lateralus-on. Igazi, klasszikus értelemben vett dallamok hallhatóak, mint az Aenimán is, csak talán még szebbek. Megmutatja azt is, hogy - úgy, mint régen - tud ordítani is, például a The Grudge torz énekeiben. Mivel az egész lemez fő témája a kibékülés, megbékélés, ez a szám - mely ténylegesen a neheztelésről szól - tematikailag fontos szerepet kap az album elején, csakúgy, mint később a Schism (szótári jelentése: frakciókra való felosztás, elkülönítés), amely inkább magára az elkülönülésre koncentrál.

Az első szám agresszív hangjait vezeti le és egyben a harmadik számot készíti elő az Eon Blue Apocalypse, mely egy egyperces kis gitár-hangulat. Nevét egyébként a csapat Internetes honlapján található chat-szobáról kapta, amit ugyanígy hívnak.

A The Patient a már sokat említett Aenima érzését kelti fel nyugalmat sugárzó, lágy témáival az elején. Később bekeményedik ugyan, de az előző album hatása megmarad. Igaz, a szám közepe felé elindul egyfajta ritmikus kalandozás, ami - mint említettem - ennek az albumnak elég markáns vonása.

A Mantra ismét egy olyan eszköz, amely fokozza azt a furcsa érzést, mintha az ember a Tool hallgatása közben máshová kerülne. (Igazából Maynard egyik sziámi macskájának a dorombolása hallható, csak egy kissé lassítva - de maradjon meg a misztika illúziója.)

A Schism-ben Justin meglepően mutatós témát hozott össze. Mintha már az ember vénáiban lenne a zene, érezzük, ahogy szétárad. Azután fokozódik az érzés: mintha az űrből jönne ez a zene, mintha egy idegen értelem próbálna hozzánk szólni.

A totális elszállás után jön a Parabol. Na, ez sem az az izzadtságszagú dal, olyan, mint amikor valami teljesen magától értetődően, ellentmondást nem tűrve kijön az emberből, ami csak úgy jó és máshogy nem is lehetne. Maynard gyönyörű hangja elkápráztat.

Aztán átcsapnak a Parabola-ba, mely az előző szám szerves része. Talán a legrockosabb tétel az albumon, mondjuk rock a la Undertow. Csoda, hogy négynegyedben is játszanak, de ezt is olyan érzéssel adják elő, hogy csemegézgetni lehet ezen az egyszerű ritmikán is. Amúgy mintha Maynard arról énekelne, hogy a földi lét csak egy kis része az emberi létnek - saját testem csak saját illúzióm, van az izmoknál valami sokkal fontosabb. Igaz? Egyesek szerint valójában két együttlévő test alakjának megközelítése a szöveg célja.

Nesze neked egyszerű ritmus! - jelszóval Danny vérpezsdítő tamos témájával indul a Ticks & Leeches. Maynard üvölt, kiteljesedik az old school Tool hangulat. A villás disznó mellé elférne a korábbi albumon, sőt felelevenedik az Opiate színtiszta agresszivitása is. Maga a szöveg is dühös. Persze, hogy az - dühös is az ember, ha tudja, hogy kullancsok és piócák élnek amúgy is gyatra kis véréből (talán ez egy reagálás a volt kiadójukra?). Élőben pedig csak azért nem játsszák, mert a Lateralus felvételénél ez volt az utolsó dal, amelyre Maynard felénekelte a szöveget és úgy üvöltött közben, hogy aztán néhány napig meg sem bírt szólalni, és három hetébe került, míg teljesen rendbe jött a hangja. A zenekar bármennyire is próbálja győzködni, ő megfogadta, hogy soha sem énekli többé. (Ennek ellenére később mégis előadták élőben néhány turnéhelyszínen, így pl. Bécsben is ezzel indítottak 2003-ban:)

A címadó dal, a Lateralus esetében, ha a Tool-nál létezne ilyen, akkor azt mondanám erre a számra: sláger. Persze jó értelemben. A dal közepe táján jó kis elszállás következik. Ahány hangszer, annyiféle ritmus - igazi poliritmika. Mégsem válik a zene zavarossá, kaotikussá, mégis kellemes marad. Ez az igazi csoda! A Tool úgy variálja a ritmusokat, ahogy akarja, mégsem válik tőle a zene mesterkéltté, erőltetetté, mint ahogy manapság jópár más zene. Sosem érezni a görcsös igyekezetet, hogy akkor mi most megmutatjuk, milyen ügyesek és technikásak vagyunk. Mindig a tartalomé az irányító szerep. Ez bizony példaértékű. Az viszont nem, hogy a CD borítók első sorozatában hibásan jelent meg a dal címe, így: “Lateralis”. Míg az Aenima-n játszadoztak az albumcímmel és a hasonló című számmal - bővítve az értelmezés körét - addig a Lateralus esetében tényleg csak nyomdahibáról van szó. Persze nem számítva azt a lehetőséget, hogy a Tool ismét csak játszik velünk…

A Disposition kellemes, visszafogott hangzásával ismét nyugalmat hoz. Egyébként egy trilógia vagy mifene része ez a szám, ahogy a borítón is jelölve vagyon: ez és az utána következő két szám (Reflection és Triad) tulajdonképp valaha egy szám három része volt, de végülis külön-külön nevet kaptak, aztán hajrá, hadd menjenek.

A második tétel, a Reflection kissé elektronikusra sikerült, meg azt hiszem bátran kijelenthetem, ilyen Tool szám még nem is volt, mégis tiszta-adta-merő Tool. Ez képzavarnak tűnhet neked, nyájas olvasó, de tényleg nem volt még rá precedens, hogy a csapat egytémás számot írt volna. Ez meg az. És ettől függetlenül mégis annyira tool-os, amennyire csak egy Tool szám lenni tud. Tehát maximálisan. (Na jó, az egy témát azért ne vedd túl szigorúan, de tényleg a fő téma uralja az egész számot, a többi kis kitérő meg csak… kitérő.)

A Triad a levezetése ennek az egész csodálatos utazásnak, vagy minek, de ez félreérthető. Ez meg olyan mintha a Disgustipated-et kereszteznék mondjuk a Third Eye-jal. Csak, ugye más. Állítólag valami indusztriális zenét művelő fazon - bizonyos Static - is közreműködött ebben a szerzeményben.

Meglepetés is van. Egy bónusz dal. Ez aztán tényleg zaj. Nem is zene. Elég parás valami, erről nem is tudok írni. Valami hangmintát használtak fel egy rádióműsorból, az biztos. Egy ember betelefonált a műsorba, hogy üldözi a hadsereg, mert ő egy volt alkalmazottja a szupertitkos 51-es körzetnek, de később kiderült, hogy kamu az egész. Érdekesség azonban, hogy amikor ez történt, a rádióadást - és még vagy 50 többi adóét - közvetítő szatelit meghibásodott, zavart okozva ezzel az éterben és a rádiók között. Na, de rendben, ez elmegy. Aztán a dolog hirtelen átcsap valami olyasmibe, amikor Mike Patton totál meghülyül. Vagy Szőke András egyik filmjében lehetne betétdal, vagy mi. Na, onnantól már tényleg baj van. Az ember egyszer-kétszer meghallgatja, meg megmutogatja a barátainak és kész. Egyébként címe is van: Faaip De Oiad, ami enochian nyelven (a mágia nyelve, vagy az angyalok nyelvének is nevezik) annyit jelent: “A Ti Istenetek Hangjai”.

A Tool pedig annyit tesz angolul: szerszám. Vagy inkább eszköz. Eszköz bármihez, ami legbelül lenni szeretnél: értékes, GONDOLKODNI KéPES ember, akit nem sodor magával mindenféle jött-ment ár. Különben is… már rég megtanultál úszni…

Várjuk a folytatást 2005-ben!