Dátum: 2006-05-05
Szerző: Don Kaye
Cím: 10,000 Days review by Don Kaye (blabbermouth.net)
Forrás: BLABBERMOUTH.NET
Link: eredeti cikk
Fordította: CD
Szeretem a TOOL-t. Azóta szeretem őket, hogy 1992-ben először hallottam az Opiate lemezüket; és mind az Undertow, mind az Aenima a kedvenc - kilencvenes évekbeli - rockzenéim közé tartozik. Ám hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mostanában kezd egy kicsit idegesíteni a TOOL. Akárcsak a Radiohead, a zenekar a legutóbbi anyagával egy utazásra invitálta rajongóit; ám ehhez az utazáshoz nem igazán volt jól átlátható térkép. (Kíváncsi vagyok, hány Radiohead rajongó hallgatja gyakrabban a Kid A-t az OK Computer-nél.)
Amikor először hallgattam a 2001-es Lateralus albumot (a 10,000 Days-t megelőző legutolsó TOOL anyagot), egyfajta erőltetett lelkesedés lett úrrá rajtam… csak, mert örültem, hogy azt a bandát hallgatom, akinek az 1996-os Aenima lemeze olyan erőteljes hatással volt rám. A Lateralus-hoz azonban egy-két meghallgatás után sosem tértem vissza. A mindig feszült viszony, ami a TOOL keményebb zenei próbálkozása és a művészibb, felfedezőbb stílus közt lebegett, az utóbbi irányába dőlt el; ez olyan dalokhoz vezetett, amelyek kevésbé fókuszáltak és egyre kanyargósabbak, még akkor is, ha nem csupán hosszúak, de egyre hosszabbá váltak. Természetesen az együttes remek zenészgárdája, eredeti hangja és Maynard James Keenan szenvedélyes vokális előadása mind értékes alkotóelemei maradtak e kivételes zenekar hangjának.
Gyorsan tekerjünk előre öt évet, 2006-ig, ami a TOOL visszatérésének éve, negyedik, egész estét betöltő stúdióalbumukkal. Minden elem a helyén van - briliáns játék (különösképpen Adam Jones gitáros részéről), atmoszférikus hangzás és Keenan kristálytiszta hangja; ugyanakkor megnőtt a feszültség a TOOL skizofrén zenei személyiségének két oldala közt. A nyitódal - a Vicarious, ami az első maxi is egyben - klasszikus TOOL, keményen üt, nem tűnik el a süllyesztőben néhány meghallgatás után és tulajdonképpen olyan erőteljes dal, mint a Stinkfist, vagy az Intolerance.
A dalszöveg - ami a társadalmunk valóságshow-k iránti megszállottságáról, felvételeken rögzített csonkításról, és a - ha van benne vér, eladható - gondolkodásmódot folytató újságírásról szól - olyan közvetlen és egyenes, amennyire Keenan-től kitelik.
A Jambi egy cikkcakkos, szinte trash-szerű Jones riffel folytatja a sort, ami egy erőteljes felépítésbe megy át, majd robbanó fináléhoz vezet. Ám a harmadik és negyedik dalnál (Wings for Marie, 10,000 Days) a csapat kezd szétfolyni, kevésbé érthető a dallam és hosszúra nyúlik, befelé tekintő kollázsokat hallunk igazi dalok helyett. A dalszöveget tekintve is teljesen más a téma: Keenan fájdalmasan őszintén foglalkozik édesanyja halálával, aki 2003-ban hunyt el, egy agyvérzés utóhatásainak 27 évig, azaz tízezer napig tartó elszenvedése után. Zeneileg kettéhasadt ez az album, Keenan pedig mélyebbre hatolt a személyes témákban, mint valaha.
A 10,000 Days többi része, mind a hetvenhét perc, hasonló motívumot követ: a tökéletesség pillanatai, művészien kemény rockzene, hosszú felfedezésekkel és kísérletezéssel elegyítve, amik olykor arra késztetik a hallgatót, hogy odaszóljon a bandának “ez az, csináljátok”. A rövid, rejtélyes instrumentális részek, mint például a Lipan Conjuring és a Lost Keys inkább hézagpótlásnak tűnnek, amire igazán nincs szüksége egy olyan csapatnak, amely ilyen kényelmes tempóban készíti lemezeit. Ugyanakkor a The Pot című dalban - a Jones-féle kitűnő gitárjáték és Keenan újabb erőteljes éneklése alatt - szinte funky hangok jelennek meg; ezáltal válik a dal a TOOL egyik legközvetlenebb, leglenyűgözőbb darabjává, hosszú évekre is visszamenőleg.
A nyolc teljes hosszúságú dal (a tizenegyből) mind meghaladja a hat percet; kettő közülük túlnyúlik a tizenegy perces határvonalon is. Úgy tűnik a TOOL-ban a kísérletezés egyre inkább elsőbbséget élvez a keményebb, élesebb gyökerekkel szemben. Nem szükséges mondani, hogy a zenekar szabadon írhat és játszhat, amit csak akar, és azt a zenei utat kell követnie, amelyik ehhez vezet. Ám ami ebből születik, az váltakozva lélegzetelállító és idegesítő, s néha az önkényeztetés megöli az újításokat. A 10,000 Days megalkotásáért a TOOL tagjai elismerést érdemelnek, amiért hűek maradtak önmagukhoz; ám hogy kik vagy mik is ők tulajdonképpen, az egy részben érdekes, részben őrjítő talány marad, amit a rajongók kétségkívül elszántan próbálnak majd megoldani.
