Dátum: 2001
Szerző: ?
Cím: Művészet mindenekfelett
Forrás: Metal Hammer H

Ugyan tavaly Karácsonykor megjelent egy Salival névre hallgató Tool box, amely vagy egy CD/VHS, vagy egy CD/DVD kombinációt rejtett, ritka és élő felvételekkel, zseniális képi világú klipekkel, de azért a Tool fanatikusok már egy teljesen új albumra voltak kiéhezve. Nem is csoda, hiszen az Aenima album még 1996-ban jött ki. A Lateralus című új Tool lemez Amerikában természetesen a Billboard lista első helyén startolt, és nem érdemtelenül. Aligha jelenik meg ebben az évben (vagy inkább évtizedben) olyan három hangszerre és egy énekhangra komponált rockmuzsika, amely ennél tökéletesebb, különlegesebb és izgalmasabb lenne. Miké W. a csapat énekesét, a halkszavú Maynard James Keenant faggathatta ki a lemez kapcsán.

Tudom előre, hogy utálni fogod a kérdést, de fel kell tegyem: pontosan miért is tűntetek el ennyi időre? Több, mint négy év telt el az Aenima óta…

“Szerencsére még az interjús körök elején vagyunk, úgyhogy nem mondtam még el hatezerszer az elmúlt évek sztoriját, de pár héten belül eljön az a pillanat, amikor ettől a kérdéstől azonnal dühöngő őrült leszek! Ha-ha! Most még megúsztad… Nem, arról van szó, hogy nem volt ez négy teljes év. 1998-ban még javában turnéztunk az Aenimával, csak utána kezdődtek a problémák. Nem a csapaton belül, hanem mindenféle üzleti, jogi akadály merült fel. Ezek elhárítása időt vett igénybe, elég sok időt. Addig nem is akartunk igazán nekiállni a dalok megírásának, amíg nem tisztult ki a kép. Tiszta fejjel akartuk megcsinálni ezt a lemezt, és nem úgy, hogy közben két óránként meetingelünk az ügyvédekkel.”

Nem akarod kicsit részletesebben elmondani, hogy mi is történt?

“Nem tudom, érdekel-e valakit is…”

Szerintem az üzleti háttér is érdekes lehet, hiszen mindig vannak olyan fiatal csapatok, akik épp fejest ugranak a zeneiparba… Persze csak annyit mondj el, amennyit jónak gondolsz.

“Nos, jó, de akkor az elején kell kezdenem. Ebben a bandában senki sem azért kezdett zenélni, hogy rocksztár legyen. Ma sem erőltetjük sehol az arcunkat, szeretnénk magára a zenére kihegyezni a dolgot. Ez a felfogás olyan régi csapatokéval rokon, mint mondjuk a Pink Floyd vagy a King Crimson. Ha mondjuk elmennél megnézni a King Crimsont, és a buli előtt a gitáros leülne melléd, egészen biztos, hogy nem ismernéd fel. Nincs is szükségük erre, ahogy nekünk sem. Amikor kijön egy új album, akkor bizonyos ideig elvállalunk interjúkat, de nem erőlködünk azon, hogy címlapra kerüljünk, vagy hogy a klipben jól látszódjunk. Vannak olyan bandák, akik eleve csak akkor adnak interjút, ha címlapsztori lesz belőlük. Nekik ez a fontos, nekünk viszont az, hogy a zenénk igazi legyen. És ugyan naivak voltunk az induláskor, de a hozzáállásunk akkor is ilyen volt.”

Pontosan mikor indult a Tool?

“A 90-es évek elején találkoztam először Adammel (Adam Jones gitáros), egy közös ismerősön keresztül. Ott voltunk Los Angelesben és mindketten zenélni akartunk, de inkább csak hobbiból. Előbb Danny (Danny Carey dobos) csatlakozott hozzánk, aztán a régi bőgősünk, Paul D’Amour. Még tucatnyi koncertet sem adtunk és már nyüzsögtek körülöttünk a kiadók, mi meg csak lestünk, mert nem éreztük annyira jónak magunkat. De annyi ajánlat jött, hogy elkezdtünk filózni, ne adjuk-e fel a munkáinkat, és ne legyünk-e inkább főállású zenészek. Ez óriási dilemma volt akkor, mert őszintén szólva semmi esélyt nem láttunk arra, hogy megvessük a lábunkat a zeneiparban. Végül kiválasztottuk a Zoo kiadót, akik egyrészt helyiek voltak, másrészt komoly művészi szabadságot ígértek. Nem fizettek ugyan sokat, de minket az nem érdekelt. Kijött az Opiate Ep, aztán az Undertow, és kezdtek elég jól működni a dolgaink, többé-kevésbé elégedettek voltunk. Majd megjelent az Aenima és épp turnéztunk, amikor a Zoo váratlanul becsődölt.”

Hogy tudtak csődbe menni, mikor egy csomó lemezt eladtatok nekik?

“Nyilván nem csak velünk foglalkoztak. Nem láttunk bele a kártyáikba, nekünk csak az számított, hogy velünk legyenek tisztességesek.”

Amúgy lehet tudni, hogy nagyjából mennyi lemezetek fogyott eddig?

“Az Opiate-ből olyan 800 ezer, az Undertowból nagyjából kétmillió, az Aenimából pedig ennél még több is, mondjuk úgy két és fél millió.”

Azért ezek elég komoly számok…

“Nyilván. Ezért is küzdöttünk a jogainkért. Az utóbbi pár évben egy csomó naivitásunk elszállt, megkeményedtünk, megtanultuk, mi az a biznisz. A lényeg, hogy ezt a csődbe ment kiadót megvásárolta egy seggfej, aki volt olyan hülye, hogy elfelejtette megújítani a szerződésünket, az meg szépen lejárt, miközben mi a sikereink csúcsára értünk. Egyszerűen ott álltunk szabadon, szerződés nélkül, és amikor erre a tényre felhívtuk a kiadó figyelmét, a fickó totál pánikba esett, aztán meg begőzölt az agya, és minden elképzelhető módszerrel megpróbált minket a kiadóhoz láncolni, vagy teljesen tönkretenni. Folyamatosan újabb és újabb pereket találtak ki, hogy beadjuk a derekunkat és aláírjunk egy új szerződést. Végül már azon igyekeztek, hogy túladjanak a komplett cégen, hogy inkább egy új tulajdonos bajlódjon velünk tovább. Aztán pontosan ez történt, mi meg szépen megállapodtunk a Zooból lett Volcano kiadóval. Úgy, hogy az számunkra is kedvező legyen. Lényegében most a mi kiadónkkal közösen adják ki az anyagainkat. Még több beleszólásunk van a történésekbe, mint eddig.”

Nem is gondoltam, hogy ilyen súlyos dolgokon mentetek át…

“Á, ez csak töredéke a teljes sztorinak. Közben még a régi menedzserünk is próbált levenni minket egy komolyabb összeggel, 5 millió dollárral, mert úgy érzi, hogy az új szerződésünkből százalék jár neki. Azt hiszem, érthető, hogy ilven problémák közepette nem akartunk új dalokat írni. Ráadásul még az a veszély is fennállt, hogy ha írunk új dalokat, és elkezdjük felvenni a lemezt, akkor a kiadó valahogy jogot formál a felvételeinkre. Ezt már végképp nem akartuk. Ezért döntöttünk úgy, hogy előbb tisztázzuk a helyzetet és csak utána állunk neki a nótáknak.”

Van tanulsága a történetnek?

“Igazából nincs, ha csak az nem, hogy a zeneipar mocskos, végtelenül az. Fontos, hogy mindenki körültekintően járjon el és legyen tisztában a szerződése minden pontjával. Igaz, hogy nagy csatáink voltak, de olyan fokú szabadságot vívtunk ki, amiről sok csapat csak álmodozik. A legtöbb fiatal banda nem foglalkozik a részletekkel, sőt, még a nagyobbak sem. Az ilyenek aztán mindig megszívják. Ha már kezdettől fogva nem álltunk volna ki az érdekeink mellett, aligha lehetnénk itt. A kiadók képtelenek felfogni, hogy egy lassú, egyenletes fejlődés sokkal fontosabb, mint az azonnali siker. Ők csak azt lesik, hogy épp mi megy és a bandákat próbálják abba az irányba terelni.”

Titeket merrefelé terelgettek?

“Belőlünk kezdetben ilyen keménykötésű metál bandát igyekeztek faragni. Állandóan vitatkoztunk velük, hogy tudni akarjuk, hol és milyen formában reklámoznak, promotálnak minket. Persze, mi is hibásak voltunk, mert az első EP-nél úgy gondoltuk, hogy minél keményebb dalokat kell a lemezre tennünk, mert akkor tűnünk ki a legjobban a többi zenekar közül. Erre szépen betettek minket a metál kategóriába, és baromi nehéz volt onnan kimásznunk.”

Ti minek tartjátok a zenéteket?

“Zenének. Csak zenének.”

Jó, de ha mégis valami stílusmeghatározás kéne…

“Akkor legyen kemény rock, vagy kemény progresszív rock. Sem a Bon Jovi, sem a Pantera, sem a Korn féle metál nem a mi világunk. Az Opiate idején már megvolt az Undertow javarésze, de előbb a keményebb oldalra mentünk rá, aztán meg harcolnunk kellett a kiadóval, hogy az Undertow abban a formában jöjjön ki, amilyenben mi szeretnénk. Tudtuk, hogy változtatni akarunk azon a képen, amit az emberek kialakítottak rólunk, és tudtuk, hogv igazunk van, de a kiadót nehéz volt meggyőzni. Végül csak sikerült, és utána már az Aenima albumnál nem is akadékoskodtak. Látták, hogy nem csinálunk hülyeséget. Azt volt nehéz elfogadtatni velük, hogy ne a gyors nyereséget nézzék, hanem a hosszú távú befektetést. Ha úgy dolgoztunk volna, mint a legtöbb csapat körülöttünk, akkor ma már biztosan nem lennénk itt.”

Hát igen, szinte mindenki elhullott az akkori grunge korszakból…

“Annak idején a Nirvána megnyitott egy kaput, és egy rakás idealista zenekar jutott a falakon belülre. Ezek a csapatok másképp akartak dolgozni, nem akartak a zeneipar bábjai lenni. Én ide sorolom a Pearl Jamet, a Soundgardent, a Rage Against The Machine-t, a Nine Inch Nailst, és magunkat is. Mindannyian azt vallottuk, hogy nem jól mennek a dolgok a zeneiparban, a hangsúlyt újra vissza kéne helyezni az iparról a zenére. És ez egy ideig sikerült is. Aztán az ipar győzedelmeskedett…”

Maga alá gyűrte a bandákat?

“Nem, az túl kemény lett volna, mert ezek a csapatok nem hagyták magukat. A kiadók látták, hogy ez nem fog menni, ezért inkább megkeresték azokat a kópiabandákat, akiket lehetett irányítani, akiknek meg lehetett mondani, hogy márpedig itt évente új produkciót kell piacra dobni. Az a szomorú, hogy a rendszer erre a sorozatgyártásra van beállva. Amikor mi mind azt mondtuk, hogy nem akarunk évente új lemezt kiadni, csak akkor, ha van mit mondanunk, ezzel egy óriási űr támadt a piacon. Gondolj bele, ha a Rage Against The Machine-nek nem lettek volna elvei, ha lehetett volna őket bábként mozgatni, akkor mennyi esélye lett volna egy Limp Bizkitnek a befutásra? Szerintem nulla. Vagy ha a Pearl Jam hajlandó lett volna slágergyárként funkcionálni, akkor vajon ismernénk ma a Creedet? Aligha. Mindkét csapat valamelyik klub mélyén nyomná a feldolgozásokat… A Limp Bizkit mindent elkövetett annak érdekében, hogy befusson, bármire hajlandóak voltak és hajlandóak ma is. Egyszerűen semmi művészi értéke nincs annak, amit csinálnak. Egy nagy lufi az egész, hamarosan ki is pukkan. Őket csak az mozgatja, hogy sztárok legyenek, modellekkel járhassanak és meghívják őket a fontosabb partikra. Egyszerűen csak betöltenek egy űrt…”

Egyhamar nem fogtok közös turnéra menni…

“Menjen velük a halál turnézni! Annyira ostobák ezek a csapatok, hogy még azt sem veszik észre, hogy a vicces sapkáikkal elbohóckodják a hitelüket. Önmagukat teszik tönkre. Elraknak ugyan most valamennyi pénzt, de öt év múlva már sehol sem lesznek. Persze, az is kérdés, hogy kit mi motivál…”

Félretéve a korábbi jogi bonyodalmakat és a zeneipar tragikus állapotát, végül hogy álltatok neki a dalszerzésnek?

“Mindegyikünk folyamatosan írta a témákat, mutogattuk is egymásnak az ötleteket, de nem álltunk neki a konkrét munkának, csak úgy másfél évvel ezelőtt. Közben ugye projecteztünk is. Danny a Pygmy Love Circus-szal játszott, Justin meg kiadatta Amerikában a korábbi bandája, a Peach bemutatkozó albumát. Amikor végre eljutottunk oda, hogy a stúdióban zenélhettünk, és írhattuk az új dalokat, az valami felemelő érzés volt, hatalmas boldogság. Olyan, mint amikor egy repülő kiér egy hatalmas felhőből a kék ég alá. Olyan időszakot éltünk át, amelyet nem sok banda élt volna túl. És a legszebb, hogy a baráti kapcsolatunk is megmaradt. Ugyanolyan élvezettel töltöm az időmet a többiekkel, mint mondjuk 6-8 évvel ezelőtt. A történtek csak még erősebbé tettek minket. Nagyobb bennünk az önbizalom is.”

Miközben a Tool album készült, te az A Perfect Circle zenekarral turnéztál. Hogy lehetett ezt a két dolgot egyeztetni?

“Ez mind csak időzítés kérdése volt, és ezt a többiek is így látták. Miközben turnéztam, ők hárman jammeltek, írták a dalokat, de én is dolgoztam új ötleteken a turné közben. Aztán véget ért a turné, és nekiálltam dalszövegeket írni az elkészült témákhoz. Aztán befejeztük a dalokat és nekiláttunk a konkrét stúdiózásnak. Ezúttal kicsit másképp dolgoztunk, mint eddig. Rendszerint amikor besétálunk a stúdióba, már mindent átvettünk milliószor, a legapróbb részletekig kidolgoztuk a dalokat. Most ez nem így volt. Mondjuk úgy 80 százalékosan voltunk kész az anyaggal. És pont ettől volt olyan izgalmas ez a munka. Nem tudtuk, hogy pontosan mi is sül ki az egészből.”

Nem is izgultatok, hogy ott kell improvizálni?

“Egészséges feszültség volt bennünk. Éreztük, hogy jó, amit csinálunk, de nem tudtunk biztosra menni.”

Az nem zavart korábban, hogy nem voltál jelen a kreatív folyamatok jelentős részénél?

“Nézd, nekem is fontos szerepem van a bandában, megvan a magam feladata, de a jammelés az ő világuk. Korábban szerintem még probléma is volt, hogy nem volt olyan külső fül, akiben megbízhattunk volna. Elég bonyolult dolgokba tudunk belemenni a jammelések közben, ami csodaszép, és van, hogy úgy jövünk ki a próbateremből, mintha egy másik bolygóról tértünk volna vissza a Földre, de szükség van egy megbízható kontrollra is. És amikor visszatértem az A Perfect Circle turnéról, kívülállóként tudtam véleményezni a témákat, ami szerintem nagyon hasznos volt. A véleményem abszolút objektív tudott lenni. Máskor beleőrültünk abba, hogy mindenki mást hallott, másképp ítélte meg az adott témát. Most friss füllel tudtam odaülni és meghallgatni a dalokat. Szerintem ez sokat segített rajtunk.”

Legközelebb is így fogtok dolgozni?

“Ezt nem lehet tudni. Most is a körülmények hozták mindezt, nem így terveztük. Az is előfordulhatott volna, hogy visszajövök a turnéról és nem áll össze az anyag. De szerencsére összeállt, és én is belevihettem az ötleteimet, az elképzeléseimet.”

Szerinted a világ készen áll a Lateralus befogadására?

“Nem tudom. Ezen nem szoktunk töprengeni. Amikor az Aenima megjelent, sokan azt mondták, hogy azért az Undertow sokkal jobb volt. Aztán eltelt egy év, és egészen megváltozott a véleményük. Ez megint egy sokrétű, sűrű, nehéz anyag. Mi nem írunk slágereket, könnyen kiismerhető dalokat, a mi lemezünkre bizony rá kell szánni az időt. Ha azt nézem, hogy a Nine Inch Nails utolsó albuma, a The Fragile, ami szerintem egy zseniális anyag, mennyire alulértékelt, akkor nem sok esélyt adok magunknak. De dolgozni fogunk ezzel a lemezzel, turnéztatni fogjuk, még két év múlva is. Nem fogunk jövőre kihozni egy újabb albumot, nem is lehetne. Egy Tool lemez nem néhány hétre vagy néhány hónapra szól.”

A turnétervetek hogy néz ki?

“Előbb Európában játszunk, többnyire fesztiválokon, aztán nyár végétől elindítjuk az amerikai turnét. A jövő évre vonatkozólag nincsenek még konkrét tervek, de biztosan koncertezni fogunk akkor is.”