Dátum: 2006-04-23
Szerző: Jeffrey Rawwin
Cím: Maynard James Keenan interjú (Soundi)
Forrás: Soundi - Finn zenei magazin
Link: eredeti cikk toolnavy fórumon, Soundi magazin honlapja
Fordította: toolnavy (finn-angol), cd (angol-magyar)

Maynard: Az egyetlen célunk tulajdonképpen az, hogy 100%-ig elégedettek legyünk a dolgokkal, amiket létrehozunk; ezt pedig úgy tudjuk elérni, hogy megtisztítjuk a személyes “dal-listánkat” minden mástól. Egyedül így végezhetjük a saját, külön dolgainkat időről időre; de aztán mindig összegyűlünk, hogy megosszuk a tudást, a tapasztalatokat, a történeteket, és hogy művészetet alkossunk.

Egy másik célunk a tiszta szándék, hogy együtt dolgozzunk. Nem számít, hogy a dal tíz percig tart vagy háromig. A kulcsszó a tisztaság a folyamat iránt, és ha ezt elérjük, a végső termék majd tükrözi, hol jártunk mi négyen a kreativitás pillanatában.

A dalok együttműködésből születnek. Az anyagainknak óriási része onnan származik, amikor a zenekar dzsemmel; meg onnan, hogy reagálunk arra, amit valaki javasol, és belevesszük a zenébe.

A Padlás (egy próbahely) nagyon fontos számunkra, mert ott olyan, mintha otthon lennénk. Danny lakott is ott egy időben. Minden kreatív munka abban a szobában születik. Ott meztelennek érezzük magunkat, és innentől nagyon természetesen történnek a dolgok. Így amikor a stúdióba megyünk, 95%-ban kész az anyag. Most is ez volt a helyzet. Pontosan tudtuk, mit kell tennünk. Persze hagyni kell egy kis mozgásteret, de én azt mondom, mindig jól felkészültek vagyunk. Hatalmas köszönet illeti Joe Barresi-t, aki időt és fáradságot nem kímélve dolgozott (különösképpen) a gitárhangokon. Úgy vélem, a Tízezer nap egészében “nyersebb” hangzású, mint a Lateralus vagy az Aenima; egészen az Undertowig kell visszamennünk, ha hasonló hangokra akarunk bukkanni.

A Lipan Conjuring Danny kis dala, amit a barátjával, Tom Brown-nal készített. Az apacs ördögűzés, egyfajta helyzet-ellenőrzés, a gyökerek megerősítése. Amennyire én értem, az elképzelés, mielőtt nekiállsz egy feladatnak az, hogy megkérdezed magadtól: “Hol vagyok most és hova tartok?” Kicsit olyan ez, mint mikor a hinduk Ganesh-hez (elefántfejű istenség - a ford.) imádkoznak tanácsért, védelemért; vagy ahogy a buddhisták mondják: hogy elérjem ezt meg ezt a célt, tízezer lélegzetet kell vennem. Mindez ahhoz a témához kapcsolódik, hogy visszatérünk a gyökereinkhez, és mi ezt a saját rhythm & blues albumunknak tekintjük… de olyasfajta blues-nak, amit a TooL játszana, vagy a King Crimson.

Koncerteken nem fogjuk teljes egészében játszani ezt az albumot. Azt a sorsot senkinek nem kívánom. De amint a turné folyik, néhány dalt felveszünk a listára. Ez nagy munka, mert sok régi dalunk is van. Saját fejlődésen mentünk keresztül e téren is. Ami pedig az albummal kapcsolatos véleményeket illeti, hogy túlságosan homályos az egész, csak azt mondhatom: én nem kényszerítettem rá senkit, hogy a McDonald’s-ban egyen vagy Coca Cola-t igyon. Ha valaki nem tud az album meghallgatására koncentrálni, attól elnézést kérek, de itt tart most a TooL. Mert nekem bejönnek az olyan filmek, mint az Apokalipszis most. Számomra nagyon könnyű végigülni, végignézni a filmet, de ha valaki megelégszik Adam Sandler-rel, csak rajta. Mindennek megvan a helye.

Esetünkben zenei szükségletek kielégítéséről van szó, és az olyan bandák, mint a Good Charlotte ezt nem igazán teszik meg. Ez így van rendjén. Próbálok aljas, de őszinte lenni. Az effajta kezdő zene-megközelítésben nincs mélység. Más eset például Steven Tyler is (Aerosmith), és ő sem olyan jó költő. Vagy említhetném Joe Walsh-ot (The Eagles). Ők máshogy is ki tudták fejezni a szomorúságukat, minthogy azt mondják “Szomorú vagyoook”. A fiatal zenekarok így írják a dalaikat. Eldöntik, hogy írnak egy dalt a szomorúságról, és ez így hangzik: Szomorú vagyok. Dühös vagyok. Gyűlölöm apámat, de olyan… szomorú vagyok. Naná. Kaphatunk kedvezményt a Starbuck’s-ban, ha a srácok lemezét akarjuk megvenni?

Az albumaink mérföldkövek számunkra. A végén sosem számít, fontosak vagyunk-e más emberek szemében. Ha visszanézve elmondhatjuk, hogy hűek voltunk önmagunkhoz, akkor nincs miért aggódnunk.

Az APC után volt egy hónap szabadidőm, mielőtt visszamentem a TooL-hoz, és a Tízezer nap-ot kb. 9-12 hónap alatt hoztuk össze.

Ha a politikáról van szó, azt látom, nagyon keveset változott a hangulat. 1970-ben az udvarunkon játszottam, kb. nyolc kilométerre a Kent State Egyetemtől, ahol embereket lőttek agyon. Nagyon jól emlékszem. Arra is emlékszem, hogy sokan kimentek az utcára és tiltakoztak. Most meg e-maileket küldözgetnek, hogy “Dühös vagyok!”. Érezhető az elkötelezettség szintje. Dühös e-mailt küldesz valakinek, akivel nem is találkoztál.

Nemsokára turnéra indulunk, és a világ eseményeinek köszönhetően, most kb. 25%-kal többe kerülnek nekünk a dolgok. Először felment a gáz ára, aztán minden másé is. Fura időket élünk. Minden véget ér saját lehetetlensége miatt, de mielőtt ez megtörténne, észre kellene vennünk, hogy az élet megy tovább. Szeretném, hogy az emberek sokkal inkább tudatában lennének például a politikai eseményeknek, vagy figyelnének a környezetre. Meg kellene tanulnia a körülöttünk élő embereknek - egy kis közösségnek - a túlélést, amikor igen rossz idők járnak. Én ittam 1943-as Moutonia-t. Azok után a nehéz idők után voltak borászok Franciaországban, akik ezt gondolták: “Ha helyreállt a rend, és kivettétek a seggetekből a fejeteket, lesz itt számotokra egy kis borunk. 1947-ben kiadjuk az ‘43-as évjáratú borokat.” Az élet megy tovább.

A művészetnek nem szabadna anyagiasnak lennie. A flamenco remek kulturális példa arra, hogy a zene nemcsak spirituális élmény, hanem egy szerkezet, ami beépül a generációkat összekötő közösségekbe. A gyerekek lehetnek elég jók a flamenco táncolásában, de annyira sosem lesznek jók, mint szüleik vagy nagyszüleik. Az idősebbek saját kapcsolataikat erősítik azáltal, hogy jobbak ebben. És a hozzáértésük csodálatot vált ki a gyerekeikből. Az Egyesült Államokban ilyesmi nem létezik. Itt a fiatalok lenézik nagyszüleiket.