Dátum: 2006-04-29
Szerző: Jeffrey Rawwin
Cím: Maynard James Keenan: The man with 10,000 faces
Forrás: ?
Link: eredeti cikk toolnavy fórumon
Fordította: cd
Minden kritikus elismerését kiváltva, a Tool zenekar Maynard James Keenan-je talán az egyetlen frontember a történelem során, aki mindvégig képes volt magas szintű titokzatosság fenntartására. Ez lenyűgöző tett, főként annak tudatában, hogy két igen népszerű rockzenekarnak is ő az énekese (Billy Howerdel projektjében, az A Perfect Circle-ben is ő volt a frontember), emellett pedig színészként is folytat karriert.
Öt évvel a többszörös platinalemez Lateralus után Maynard és a Tool teljes erővel tért vissza negyedik nagylemezével, 10,000 Days címen. Az albumon újra egy fejlődésen megy át a zenekar, ugyanakkor erősen tartják magukat a hangzáshoz, ami mára a Tool védjegye lett, és amivel bekerültek a zenei életbe. Nemrég lehetőségem nyílt Maynard-dal beszélgetni az egyik olyan est során, amikor a sajtónak bemutatták az új lemezt.
Jeffrey Rawwin: Nehéz volt visszatérni a Tool-hoz, az APC-vel eltöltött hosszú idő után?
Maynard James Keenan: Ezt esetleg a srácoktól is megkérdezhetnéd. (nevet) Nem, ez olyan érzés, mintha hazatérnék.
JR: Szerintem azért ez sokak számára nehéz. Hogy reagált kezdetben a zenekar arra, hogy része lettél az APC-nek?
MJK: Voltak fenntartásaik. (hallgat) Nem nagyon vallják be, de… a megnézel más zenekarokat, akik velünk egy időben kezdtek zenélni, nem látsz túl sok ismerős arcot. Azt hiszem - igen, természetes, hogy félsz. Szinte csak mi, a Pearl Jam, és egy-két más csapat maradt.
JR: Az APC-nek vége?
MJK: Részemről igen.
JR: Az új albumot hallgatva, úgy éreztem - már ami a szöveget illeti -, hogy ez sokkal személyesebb volt számodra, mint a korábbiak.
MJK: Sok tekintetben az. Mindennel ez a helyzet, ahogy öregszel, kezded más megvilágításban látni a dolgokat. Főleg ha családod van, új érdeklődési köröd, más hobbijaid, szükségleteid.
JR: Pontosan meddig tartott felvenni az albumot?
MJK: Körülbelül öt-hat hónapig.
JR: Szerintem sokan vélik úgy, a felvételek elkészítése azért tart ennyi ideig, mert sok szünetet iktattok be.
MJK: Azt gondolom, annak, hogy fenntartottunk valamit, ami a titokzatosságra emlékeztet, része, hogy sok ember figyelmen kívül hagyja a tényt, öregebbek lettünk, családunk van, és erre is időt kell szánnunk. Olyan ez, mint mikor a Metallica rajongók őrjöngtek a “Some Kind of Monster” miatt. Nem akarták őket annyira letisztulva látni, ahol már emberinek tűnnek. Az “életnél is hatalmasabb” Metallica-t akarták. Ha pedig a zenédnek sikerül éveken át időtlennek maradnia, elfelejtik, hogy te közben felnőttél.
JR: A nyitódal (Vicarious) utolsó pár sorában, ha jól hallottam, elhangzik ilyesmi: “Better you than I” (Inkább te, mint én.) Ennek olyan “Élni és élni hagyni” kicsengése van.
MJK: Rengetegszer előfordul, hogy az emberek arcába ordítod a figyelmeztetéseket, míg végül azt mondod “Rendben, én megpróbáltam javítani a helyzeten. Mostanra, akinek hallania kellett, az úgyis hallotta, nekem pedig tovább kell lépnem.” Az új anyag igen nagy része összepontosít erre. Ez az élet. Próbálsz másokon segíteni, mire rájössz, hogy neked is segítségre van szükséged.
JR: Észrevettem némi Pink Floyd hatást a talk box szólóban (Jambi, a lemez második dala). Kinek az ötlete volt?
MJK: Adamé. Az utolsó dalban akartuk felhasználni, de azon tényleg semmi hely nem maradt.
JR: A felvételeiteken a hosszabb dalok nagy részét az albumok vége felé helyeztétek el, most mégis majdnem a legelejére került egy 17 perces “szörny” (Wings for Marie és a hasonmás 10, 000 Days), de meglepő módon egyáltalán nem töri meg a zene folyamát.
MJK: Eredetileg ezzel akartuk zárni az albumot, pont a hossza miatt, de úgy gondoltuk, nem lesz tőle összefüggő a zene. Ezt az albumot - a többihez képest - még inkább próbáltuk úgy felépíteni, mintha egyetlen hosszú kompozíció lenne. (hallgat) Igen, a dalok sorrendje teljesen más volt egy hónapja.
JR: Egy csomó embert biztosan meglep a The Pot című dal.
MJK: Valószínűleg ez lesz az első vagy a második kislemezünk.
JR: Egy olyan album esetében, amelyik ilyen egységesen, egyetlen hosszú dalként áramlik - ahogy mondod -, mennyire nehéz kiválasztani, hogy melyik dalból legyen a kislemez?
MJK: Nos, igen. Mindig megpróbáljuk azt a dalt kiválasztani, amelyik a legjobban képviseli az albumot. A Lateralus-szal ez nehéz volt, mert a dalok tulajdonképpen egy specifikus téma körül forogtak. Ám ezen az albumon a dolgok kissé szerteágaznak.
JR: Mi a helyzet az indiános résszel? (Lipan Conjuring)
MJK: Hehe.
JR: A másik hosszú darab (Rosetta Stoned) elég durva. Mintha a Sunkist szót hallottam volna a dalszövegben… (narancsos üdítőital márkaneve - a ford.)
MJK: Igen, a Tang nem illett oda. (egy másik narancsos üdítőital márkaneve - a ford.)
JR: Olyan, mintha a Third Eye feldolgozását hallanánk a The Mars Volta együttestől.
MJK: Köszi.
JR: Az utolsó technikai dal (Right in Two) tűnik leginkább politikainak az albumon… az összes eddigi dalaitokat beleértve.
MJK: Én nem feltétlenül mondanám politikainak. De a lemez egy része valóban az. Van egy idióta a Fehér Házban, akinek a tettei hatással lesznek a gyerekeink jövőjére, hát persze, hogy foglalkoztat minket a gondolat. A régi albumainkon is mindig ezen az úton jártunk.
JR: “Intolerance“.
[Mire ide jutunk, Maynard felhívja a figyelmem, hogy az interjú már hosszabbra húzódott a tervezettnél. Könyörgök még egy-két kérdésért, ő kisétál egy röpke pillanatra, majd visszatér, és leül a kanapéra.]
JR: Amíg a Tool szünetelt, rengetegen próbálták meg utánozni. Mi a véleményed az olyan bandákról, mint az Earshot vagy a Chevelle, akik láthatóan megfeszülnek, hogy hasonlítson a hangzásuk a Tool-éra?
MJK: Engem nem érdekel, hogy hatással vagyunk más zenekarokra, amíg azok a megfelelő módon használják fel ezt a hatást. Akiket az előbb említettél, minden érzelmi mélység teljes hiányában szenvednek. (hallgat) Emlékszem rá, hogy Fred Durst (Limp Bizkit) egy interjúja során minket nevezett meg fő inspirációjaként, és csak arra tudtam gondolni “Hogy mondhatsz ilyet? Hogy vehetsz el valamit, amit mi adunk, aztán olyasmihez használod, ami ellen a leginkább küzdünk?”
JR: Ez elkeserítő.
MJK: Pontosan. Azt hiszem, részben ez inspirálta az albumot. Sok ezek közül az együttesek közül csak a felszínt látja. Kibaszott partikon hallgatják a zenénket, holott mi pont olyan zenét csinálunk, amit megfelelően meg kell emészteni, úgy, hogy egyedül vagy vele. Ám ők csupán az agresszív oldalát hallják a dolgoknak, és nem gondolkodnak el rajta, hogy az agressziónak oka van. A lemez pedig nem azért készült, hogy elszívj alatta egy cigit, vagy mittudomén.
JR: Azt hiszem mennünk kéne. Amúgy is csak egy kérdésem van már. Leírnád egyetlen szóval, milyen érzés élő legendának lenni?
MJK: Köszönöm az interjút.
